Amíg az ember arról álmodozik, hogy egyszer saját családja lesz, minden szép.
Persze, az nem úgy van, hogy férjhez megy, második lépésben már gyerekei vannak, nem, a történet leginkább úgy kezdődik, hogy saját kutyát akar.
Kezdjük kicsiben, ugye, a saját család kialakítását.
A kutya nagy segítség az igazi megtalálásában is, mert ki látott már olyan kutyást, aki ne gabalyodott volna össze egy másikkal, akár véletlenül, akár kis rásegítéssel… A kutya nagy segítség és nagy átok, valljuk csak be, bár lesznek olyanok, akik most azonnal kiátkoznak a világból ezért a megjegyzésemért.
A kutyával menni kell, akár fúj, akár esik, tipegni a jégen, és keresni egy gázlót, amikor olvad minden. És, mire találsz egy talpalatnyi száraz helyet, ahol átkelhetsz a vízözönön, a kutyád már jókedvűen meg is fürdött a fertelmesen koszos lében. Most még csak undorító, de milyen jó büdös is lesz, mikor otthon próbálod szárítgatni.
Talán azért kell kamaszkorban saját állat, hogy felkészülj a házasságra. Sokszor egy férjet és egy gyereket csak állattartói tapasztalatokkal a hátad mögött lehet elviselni, gondozni – no, jó – szeretgetni.
De, ha már ilyen tapasztalatok kellenek, akkor ehhez mégsem a kutya a legjobb, hanem az önfejű, háládatlan és téged kutyába sem vevő – macska. Na, azzal felkészülhetsz a legrosszabbra.
Az én macskám egy brit szürke. Ez a hivatalos neve – Bitish Grey Cat. Azért szeretem volna egy ilyet, mert imádtam a minta nélküli szürke bundáját, teljesen gömbölyű fejét, muszklis, rövid lábait. Komoly, kemény kis dögnek tűnt a képek alapján.
Aztán otthon kiderült, hogy tényleg az. És még pár apróság. Hogy utálja az embereket, beleértve a gazdáját is. Talán az utálja, egy kicsit túlzás, de, hogy nem rajong érte különösebben, az már tény. Az évek során azért találkoztam pár brit szürke gazdájával, és egybehangzóan azt állapítottuk meg, hogy ennél a fajtábbnál nincs beképzeltebb macska a földkerekségen.
Ez nem kéredzkedik az öledbe, nem mászik a melledre, ez nem dagaszt, nem dorombol neked, vagy ha mégis, akkor valami súlyos dolgot követett el, vagy volna egy még súlyosabb kérése. Őt ne hívd, ne küldd, ne akarj neki ezt-azt megtanítani, mert csak néz rád szánakozó lenézéssel, hogy neked orvosra van szükséged.
Lenéz.
Igen, régóta tudom, hogy engem ez a macska a lenéz. És nem csak ez. És lehet, hogy nem csak macskák. Kutyák is. Sőt, az egész családom. Nem hiszem, hogy nekem különösebb tekintélyem volna szeretteim körében. Valamit elszúrhattam rögtön a legelején. Fogalmam sincs, mit kellett volna tennem, de nem hiszem, hogy ezen változtatni tudnék.
És nekem csak egy életem van, nem úgy, mint ennek a szürke ördögnek.
Nem tudom, a litván Andrius Burba mennyire sorstársam, de tény, hogy olyan képeket csinált macskákról, amik ezt az ember-macska viszonyt tökéletesen kifejezik.
Nem volt könnyű munka, profi felszerelés és műterem kellett hozzá, és az utómunkákat sem lehetett összecsapni.
Itt van erről egy videó.
Azóta már megtudtam, hogy Burba szereti ezt a nézőpontot (én kevésbé), és nem csak macskákat, hanem nyulakat (az még rendben van), kutyákat (hm), lovakat (Jézusom!) és biciklistákat is fotózott már így.
Bicajosokat minek? Kimész az utcára, és a járdán, rögtön a házatok kapujában elüt egy ilyen – akkor aztán nézheted alulról. Minek ehhez műterem?
Lehet, hogy a művészek tényleg nem 100-asok egészen?
(A bejegyzés illusztrációi a Feedspotról és a YouTube-ról valók)
