Találkozásunkkor arra kértem mondja el részletesen, hogy mi történt
A barátom, akivel már három éve együtt élek, kórházi orvos. Rezidens belgyógyász. Sokat dolgozik, gyakran ügyel, s én olyankor mindig egyedül vagyok. Azon az estén, amikor megcsaltam, megint egyedül kellett elmennem egy a buliba. Igazából nem is emlékszem a részletekre, csak arra, hogy iszonyúan magányosnak és elhagyatottnak éreztem magam, a tömegben, a jókedvű emberek között.
Még nem meséltem el senkinek, csak most a doktor úrnak. De most már muszáj elmondanom, annyira rosszul érzem magam. Szóval, lefeküdtem valami filozófussal, bosszúból. Amiért a párom megint egyedül hagyott.
Életem legszörnyűbb bulija volt. Fájt a fejem, feszült rajtam a ruha, mert kihíztam, szorított a cipőm. Mindenki a párjával enyelgett, csak én voltam egyedül. Meg az a csokornyakkendős, anyuka kedvence agglegény. Valami filozófus, akivel lefeküdtem.
Kedves volt, mindig újratöltötte a poharamat és nagyon érdekelte, hogy miért vagyok magányos, várok-e valakit, és tényleg egyedül jöttem-e. Nem is tudom, hogyan jutottunk el az ágyig. Így alakult. Ő megkívánt én meg dühös voltam, amiért a dokim egyedül hagyott. Hagytam, had csinálja. Erősen kívántam, hogy jó legyen. Persze hiába. Nem volt jó. Cseppet sem. Közben arra gondoltam, jó kis lelkiismeret furdalásom lesz. Mit mondjak? Kicsit sem tévedtem. Utána borzalmasan éreztem magam. Meg közben is. A pasinak izzadt a tenyere, még a gatyáját se vette le. Olyan volt az egész, mint valami rosszul rendezett film. Két percig sem tartott. Részeg voltam, magányos és sértődött. Ő pedig társtalan, kiéhezett és gusztustalan. Se elfelejteni, se visszacsinálni nem tudom. A kérdés most az, hogy bevalljam-e?
Ha a párom szeret, megbocsát. Igaz? Vagy épp ellenkezőleg? Ha megbocsát, akkor nem szeret.
Mit gondol doktor úr?
Mert én minden pillanatban mást. Egyszer azt, hogy ha ilyen csekélységért elhagy, nem is szeretett igazán. Aztán meg azt, hogy ha megbocsát, akkor nem is vagyok fontos neki. De nem bírok a szemébe nézni. Mindig attól félek, hogy valamivel biztosan elárulom magam. Jobb lenne túl lenni ezen az egész vallomáson. Megmondani, hogy nézd, én csak téged szeretlek. Megtörtént, hát megtörtént. Mennyivel lett volna jobb, ha az utolsó pillanatban visszahúzom azt az átkozott zipzárt? Ahogyan terveztem. Ha csak úgy gondolatban csináltuk volna? Örülj neki, hogy nem vagyok olyan ronda, hogy hidegen hagyjam a férfiakat. Százszor megbántam. Ne haragudj!
Szóval ezt fogom elmondani neki. Elhatároztam.
Zsuzsival a második ülésre már nem került sor. Lemondta. Küldött egy e-mailt, ezt írta benne
Tisztelt doktor úr! Köszönöm a segítségét, azt hogy elmondhattam valakinek mi az, ami bánt. Sikerült megbirkóznom a problémával. Döntöttem végre.
Tegnap a vacsoránál belekezdtem a vallomásba. Valamit be akarok neked vallani, mondtam a páromnak. Mire ő a szája elé tette az ujját. Csitt, mondta. Leoltotta a villanyokat. Na, nekem annyi volt. Aztán megkérdezte, hogy mit akartam mondani. Naná, hogy hallgattam. Csak nem fogom ezt a tökéletes pasit egy hülyeség miatt elveszíteni.
Hálás tisztelettel, V. Zsuzsanna
