A múlt hét leginkább szívbe markoló képe – sajnos, minden hétre jut ilyesmi – a Maldív-szigetekről érkezett.
(Hogy el tudd képzelni, hol van az, megmutatom neked a térképen.)
Ezt a vidéket úgy ismerjük, mint az érintetlen Paradicsomot, ahol azúr és gyöngyház színű a víz…
…és oly’ átlátszó, hogy a legmélyebb részekre is lelátni.
Kevés ilyen hely van már a világon, és ha valaki rálel egyre, akkor azt lerohanják a pénzes turisták. Strandok, szállodák, kikötők, bevásárlóközpontok épülnek, míg a végén pontosan úgy fog kinézni, mint a világ bármely más része. A Maldív-szigetek is most kap új repülőteret.
Sajnos erről mit sem tudott egy teknős, akinek az a sorsa, hogy ott tegye le tojásait, ahol született. Minden tojás roppant érték, hiszen egy-egy teknős úgyszólván esélytelen az életben: ezer pusztul el, mire egy ivarérett lesz, és tojásokat rakhat. Igen, pontosan oda, ahol született. Ahol most repülőtér épül…
Lehet, hogy öregszem, lehet, hogy „gyenge idegzetű” vagyok, túl érzelgős, vagy túlságosan is beleélem magam mások sorsába, de bőgni tudtam volna. Nem gondoltam, hogy egy teknős így megindít. Hogy ennyi dráma tud összesűrűsödni egyetlen négyzetméteren.
Aztán azt hallottam, hogy ég a nádas Fonyódnál.
300 hektáron ég a nád. 300 hektár az 3 000 000 négyzetméter. Ekkora területen hány fészekben hány tojás lehetett a nádasban? Hány madár, hány sikló, béka, hal veszhetett oda a lángtengerben, ami bevilágította az éjszakát is?
Felfoghatatlan. Fonyód az én világom, a Balaton az én gyerekkorom, mégis… Vagy inkább mégsem tudtam elképzelni ekkora pusztulást. Egy-egy fészket és kétségbeesett madárpárt el tudok képzelni, egy megperzselten menekülő békát is, de 3 000 000 négyzetméter tragédiát, azt már nem. Egyszerűen nem megy.
Ami még elfér szűkösen nyomorult szívemben, az a szegény teknős.
(A bejegyzés képei a Twitterről és a YouTube-ról valók)