Gyereknevelés

Engedd el, hogy kipróbálhassa magát!

Még ma is a hideg ráz ki néhány játszótéri jelenettől, mondjuk, amikor hintázás közben vetették ki magukat, vagy amikor a mászóka tetejéről kellett indián üvöltéssel ugrani...

Ranschburg Jenő (1935-2011) pszichológustól származik a mondás, miszerint az, hogy egy gyerek felnő, az gyakorlatilag a kész csoda. Mert annyi minden veszély leselkedik rá, annyi mindennel tud magának kárt okozni, és annyi mindenre nincs orvosság, ha a kellő pillanatban nincs mellette valaki, aki megakadályozza az addig még nem próbált tettében.

Gyakorló szülőként viszont ma már azt is tudom, kiegészítve Ranschburg tanár úr egykori mondait, hogy az is kész csoda, ha egy gyerek növekedését a szülő ép ésszel ússza meg… Mert annyiszor kaphat szolid, nyom nélkül elmúló agyvérzést, infarktust, pánikrohamot, amíg a gyerekek aztán egyszer, önállóan útra nem kelnek. (Persze utána is, de addigra már egész jól belejövünk.)

Fotó: iStock.com/Martinan

Fotó: iStock.com/Martinan

Ugyanakkor az is igaz, ha nem engedjük őket, ha minden áldott pillanatban (kis túlzással persze) mellettük vagyunk – soha nem próbálják ki magukat legyen szó a fizikai erejükről vagy éppen valamilyen fondorlatos terv megvalósításáról.  És abban is legyünk egész nyugodtak, hogy egyikről sem kérik majd a véleményünket, nem szaladnak hozzánk lélekszakadva a játszótéren, hogy mit szólnánk ahhoz, ha a hintáról menet közben leugranának, persze nem a legmagasabb pontról, ne izguljunk… Azt sem fogják megkérdezni, hogy a megkaparintott csavarhúzóval vajon szétcsavarozhatják-e a szülők ágyát. Sőt, azzal kapcsolatban sem érdeklődnek, hogy a garázsban lévő poroltót megnyomhatják-e. Megteszik, mert egy óvodáskorú kisgyerek számára még nem különül el egymástól a mozgás, a gondolkodás és az érzelem. Cselekedniük kell, azaz ki kell próbálniuk önmagukat ahhoz, hogy fogalmaik legyenek a dolgokról.

Fotó: shutterstock

Fotó: shutterstock

Persze egy szülő folyamatosan magyaráz, int, távol tart, igyekszik elültetni a kis gyerek kobakokba, hogy mit miért nem szabad megtenni, hogy mivel sodorhatják magukat vagy társaikat veszélybe. Ezt tudjuk tenni, bízva abban, hogy minden rendben lesz. Mint például ebben a történetben.

A játszótérre igyekeztünk, két anyuka, négy gyerek.  A két kisebb – Bálint 3,5, Gáspár 4 éves– és a két nagy, a hatéves Márk, és a nála egy évvel fiatalabb Barna egy pillanat alatt tűnt el a szemünk elől a zárt játszótéren. Nem aggódtunk, idővel hol itt, hol ott tűntek fel, hintáztak, utaztak a krokodil hátán, végigmentek az imbolygó fahídon, természetesen négyesben, mintha összenőttek volna. A nagyok türelmesen terelgették a kicsiket. Egészen az erődig.

Az erőd, tulajdonképpen egy betonkocka, amelyet facölöpökkel vettek körül, s egy helyen a hiányzó „kerítés” elemei között megmászható. A két nagy minden erőlködés nélkül húzta fel magát a tetőre. A kicsik viszont elszontyolodva ácsorogtak lent. Aztán végül a nagyok összesúgtak-búgtak, leguggoltak és kezüket nyújtották lefelé. Szabályosan felvontatták a kicsiket, igaz, a kisfiúk hasán és könyökén alig maradt épp bőrfelület, de abban a pillanatban ez nem számított. Nem volt bőgés, nem visítottak ragtapaszért, hanem végtelenül örültek. Indiánokká váltak, körbemasírozták az egy nézetméternyi hadszínteret, még egy kicsit nézelődtek. Rém büszkék lehettek magukra. Mire legközelebb az erőd felé néztem, már csak a két kicsit láttam fent. A többiek ráuntak az új játékra, meghódították, és elegük is lett belőle. A kicsik ekkor már sírtak. Magukra maradtak, a lefelé utat – egyedül – már túl veszélyesnek tűnt, meg sem próbálták. Azt a veszélyhelyzetet már jól mérték fel.

Fotó: Shutterstock

Fotó: Shutterstock

Az erődhöz sétáltam, de úgy döntöttem, nem veszem le őket. Azt szerettem volna, ha megmutatják, elmondják, miért nem tudnak onnan lemászni. – Kicsi vagyok, hát nem érted? – kiabálta a fiam. – S ha megfogom a kezed, leugrasz? – néztem rá. Már nyújtotta is maszatos pracliját, s onnan, a magasból leugrott. Bálint is hasonlóan került le az erődről. Aztán este otthon Gáspár még mindig azt mesélte az ágyban, hogy milyen ügyes is volt ott, fent a tetőn. Aha, jegyezte meg a Nagy, csak éppen nem tudtál lejönni.

Miután csúnyán néztem rá, kénytelen kelletlen hozzátette: igaz, amikor kicsi voltam, nekem se ment, még sokat kell tanulnod Gazsika…