„Igazából azért írtam nektek, mert egészen biztos vagyok abban, hogy sokan járunk egy cipőben. Irodai munkát végzek, egy nagy közös térben zajlik a munka. Nincsenek válaszfalak, a mosdó szűkös, és a szintén szűk konyhában is csak kerülgetjük egymást a kollégákkal. Pár hete felütötte a fejét az irodában valami lázas, influenzaszerű betegség, ami a gyengébb immunrendszerrel rendelkező kollégákat gyorsan ledöntötte a lábukról. Engem is. Annak rendje és módja szerint otthon maradtam három napot, kúráltam magam, ahogy kell, de a három nap kevés volt ahhoz, hogy magamhoz térjek.
De tudom, hogy három nap az, amit ‘tolerál’ a közvetlen felettesem. A három napon túli betegségek már jelzésértékűek számára, és ugyan nem állítom biztosra, hogy listázza ezeket valahol piros filctollal, azért mindenki tudja, hogy a ‘sokat’ betegeskedő vagy a három napnál hosszabban beteg munkatársakat megjegyzi magának. Be-beszól nekik, és tuti, hogy jutalomosztáskor hátra kerülnek, leépítéskor meg előre.
Éppen ezért, hiába folyt még az orrom és ment el a hangom teljesen, NEM MERTEM három napnál tovább otthon maradni. Pedig tényleg szörnyen éreztem még magam, és mázsányi papír zsebkendővel, orrcseppel, nátha elleni porokkal felszerelkezve ugyan, de elindultam a munkahelyemre. Igaz, a lázam addigra elmúlt. Itt meg is állhatna a történet, gondolom, eddig is sokan magukra ismernek, sokan vagyunk azok, akik nemcsak a betegséggel küzdenek, de attól is, hogy a betegség miatt megjegyzik, megbélyegzik őket, és rettegnek attól, hogy leveri őket a lábukról a láz… mert akkor, úristen, mi lesz? Nem szabad gyengének mutatkozni.
Fotó: iStock.com/Deagreez
Bennem merültek fel kérdések, és szeretném megosztani ezeket veletek:
- Jó az nekem, ha félig még betegen csatasorba állok, és esetleg egy szövődményt is összeszedek, mert nem volt még elég erős a szervezetem?
- Jó az nekem, ha legyengült immunrendszerrel más típusú vírussal is találkozom, mint ami megbetegített?
- Jó az bárkinek a közlekedésben, ha én félig még betegen, náthásan utazom?
- Jó az a kollégáknak, ha megfertőzöm őket?
- Jó az nekem, ha félig még betegen pocsék teljesítményt nyújtok a munkahelyemen?
- Jó az a munkáltatómnak, ha félgőzzel tudom csak végezni a munkám?
- Jó az a közösségnek, ha én nem nyújtom azt a munkában, amit egészségesen nyújtanék?
- Jó az nekem, hogy félnem kell, alulértékelnek majd az évközi vagy év végi értékeléseken?
- Jó az nekem, hogy alárendelem magam egy olyan ‘kisfőnöknek’, aki rosszul értelmezi a főnöki posztot, és hatalmaskodik felettem (is).
- Jó az nekem, hogy a gyerekem ezt a magatartást látja, az ezzel kapcsolatos, szűkölő félelemmel teli vagy dühös kommunikációt hallja, és ezt a mintát sajátítja el?
- Jó az nekem és neki, hogy később majd ő is félni fog attól, hogy felvállalja reális szükségleteit?
- Jó az nekem vagy a családomnak, hogy félig betegen utazom, gyógyulok, és utána otthon adom ki a feszültséget?
- Jó az nekem vagy a családomnak, hogy nagyon rövid idő alatt újra megbetegszem?
- Jó az a munkáltatómnak, ha az eredetileg szükséges 5 nap helyett akár nyolc napra is kiesem a munkából?
Fotó: iStock.com/CentralITAlliance
Férfiként, lehet, kicsit könnyebb a helyzet, de nőként, pláne anyaként sokszoros a ‘veszedelem’, hiszen a helyzet dettó a gyerekek esetén. Hányan és hányszor küldjük iskolába, közösségbe a csak félig gyógyult gyereket, mert nem merünk több napot a gyerek ápolására ‘kivenni’!
Azt hiszem, nem csak engem bánt ez a dolog. És igen, én nem szeretnék félig még betegen dolgozni. Szerintem a lábadozás ideje az még jár a szervezetnek. Nem nekem: a szervezetemnek, az immunrendszeremnek, hiszen akkor nyeri vissza erejét, védekezőképességét, akkor tölti újra a lemerült elemeket. Akkor leszek csak képes kivédeni a következő betegséget. De így védtelennek érzem magam. És folyamatosan beteg vagyok. És nem, ez nem jó nekem.”
